Baja város északi határán, a Dunavölgyi-főcsatorna Dunai beömlésétől alig néhány száz méterre, egy közkedvelt horgászhelyet találunk. Itt terül el, az a közel négy hektáros vízfelület mely a Kék-tó nevet kapta. Az 1965-ös „nagy dunai árvíz" levonulása után bizonyossá vált, hogy a védtöltés, Baja és Dunapataj közötti szakaszának megerősítésével nem lehet tovább várni. A talajtani vizsgálatok a mai Kék-tó helyén lévő földanyagot, töltésépítésre alkalmasnak találták. A minősítést tervezés követte, majd megkezdődött a nagytömegű kitermelés.
Az akkori munkagépek gazdaságos mozgatása és kotrási hatósugara, együttesen határozták meg azt a vonalas, csatornahálózatos alakzatot, mely a Kék-tó mai arculatára jellemző. A zömök, tószerű horgászvízektől ez a helyszínrajzi elrendezés jelentősen eltér. A szokatlan alakú vízfelületnek idővel számos előnye lett. A halak számára értékes partmenti sáv hossza jelentősen megnövekedett, a szélenergia vízkeverő hatása jól érvényesül és a horgászállások számával sem kellett takarékoskodni. Az 1980-as évek elejére, a terület elnyerte mai megjelenési formáját. Bár nem ez volt a munkálatok elsődleges célja, megkezdődhetett horgásztavi hasznosítása. Annak ellenére, hogy halállománya telepített, és kialakulása sem természetes, létrejött egy jól működő mikró-ökológiai rendszer, mely hosszútávon egyensúlyi állapotba került.
Élővizeinkben az elmúlt évtizedekben kivétel nélkül drámaian megcsappant a lápi póc, a széles kárász, a réti csík, a csapósügér, a compó, és a vörösszárnyú keszeg egyedszáma. A felsorolt őshonos halfajaink, nem minden esetben a tudatos haltelepítések során kerülnek egy vizes élőhelyre. Hazánkban ezek a veszélyeztetett halak tipikusan a holtágakban, mocsarakban, lápokban éltek eredetileg, valamint az olyan jellegű állóvizekben, amilyenek a nagykiterjedésű tavaink voltak régente.
A lápok, mocsarak mára megszűntek. A megmaradt holtágak mellett a tőzeg, valamint a kavicsbánya tavak, a nagyobb anyagnyerő gödrök jelentik az eltűnőben lévő halfajaink utolsó búvóhelyeit. A természet nagylelkű módon, gyorsan visszafoglalja és a saját képére formálja ezeket a mesterségesen létrehozott élőhelyeket, melyek így akár ökológiai menedékké is válhatnak. Némi szerencsével a veszélyeztetett fajok közül némelyek meghúzhatják itt magukat. Életkörülményeik ezekben a mesterségesen létrejött vizekben, sajnos nem ideálisak, de állománypótló szaporodásuk többnyire nem akadályozott. Ezért az ilyen szigetszerű élőhelyek mára nagyban felértékelődtek, hiszen egyfajta génmegőrző rezervátumnak tekinthetők.
Bízvást remélhetjük, hogy a Kék-tó is egy ilyen élőhely! Az otthonra talált vízi és vízparti növényzet, a körülötte benépesült élet - a puhatestűektől a gerincesekig - háborítatlan része egy fajgazdag egyensúlyi szisztémának. Mindez a városközpont nyüzsgő forgalmától alig néhány kilométerre.