Nem teljesen értem, hogy melyik részre reagáltál itt. Bakelittel ma nagyon sokan foglalkoznak, ezért is ment fel az áruk és nem győzik őket gyártani, ami a minőség rovására megy. A probléma inkább az, hogy aki mindig is foglalkozott hanglemezek gyűjtésével, az most nem kapja meg azt a minőséget a pénzéért, ami elvárható lenne. Még csak azt sem mondanám, hogy az új bakelitek drágábbak lennének. Kínálat-kereslet. Nyilván egy bakelit előállítási költsége nagyobb a CD-nél és ez tükröződik az árban. A probléma az, hogy az ember elvárná, hogy ha már "prémium" terméket vásárol, akkor annak a minősége is az legyen. Sajnos a probléma már ott kezdődik, hogy digitálisan rögzítenek, kevernek és masterelnek mindent, tehát kvázi digitális hangot rögzítünk egy analóg médiumra. Ez már agyoncsapja a dolgot, bár ha nagyon magas színvonalon csinálják, akkor ez ettől még szólhat jobban egy sima CD-nél. Sajnos a legtöbb esetben fogják inkább a CD mastert és azt vágják bele a lakklemezbe, amelynek az eredménye egy olyan bakelit lesz, ami nem szól jobban a CD-nél, sőt inkább rosszabbul. Én azért találkoztam olyan lemezzel mostanában, amely analóg módon lett rögzítve, keverve és masterelve, csak hát annak 20ezer forint az ára, hiszen a magasabb előállítási költségre rárakódik, a magasabb stúdió költség is. Nem mondom, hogy a 20ezer forint egy ilyen új lemezért irreális, csak nem a magyar pénztárcához van méretezve. A legjobb megoldás a használt lemez, csak ott meg ugye van benne egy olyan bizonytalansági faktor, hogy volt-e rendes gazdája annak a lemeznek és hány ezerszer játszották le, kopott volt-e a tű stb. Sajnos szaladtam már alá én is annak, hogy egy ránézésre hibátlannak tűnő lemezről "elkoptak" a magas hangok, annyiszor volt lejátszva, vagy annyira gyatra minőségű hangszedővel. Mennyivel egyszerűbb a streaming nem igaz? :)

@@RTH A hetvenes években 70 forint volt egy magyar LP album. Popzenei és klasszikus is. A nyolcvanas közepén 150 volt egy magyar nyomású licenclemez, a fizetés cirka 6000 körül volt. Viszont darabonként 20 forintért legalább száz vadonatúj Melodija klasszikus lemezt vásároltam össze állami lemezboltból. A Melodija szovjet kiadó volt, de nem kell lenézni. A lényeg, a nem nyugati import lemezek egyáltalán nem voltak megfizethetetlenek, a klasszikus zenei választék is bőséges volt. Cirka 800 albumot vásároltam össze "azokban a rettenetes időkben", túlnyomó többségük ma is meg van. 1987-ben átálltam a CD-re. Szóval a lényeg, akkor értelemszerűen analóg volt a gyártás minden pontja, mégsem kértek el egy albumért mai árban húszezret. Magánimport most nem játszik. Ezek nem reális árak, hanem a jómódú LP fanatikusok megkopasztása. Egyébként nem szeretem az LP-t, sosem szerettem a kényessége, karcolódásai, recsegése, alapzaja miatt. SZámomra a CD a digitális mennyország volt és mai napig az. A 800 LP-t megfejeltem 3000 CD-vel.... Hogy minek és volt-e értelme, az egy más kérdés.

Hát sajnos ez a baj, hogy nagyon kevés a rendes felvétel. Kapásból csak egyet tudok mondani, amely AAA-s, azaz Analóg rögzítés, Analóg mix és Analóg mastering. Ez a Vanessa Fernandez nevű szingapúri jazz-énekesnő lemezei. Persze ennek megfelelően szólnak is azok a lemezek, már ha a borsos árért cserébe találsz egy olyat, ami nem görbe. Szörnyű dolog ez. Ellenben azt kell mondjam, hogy a DSD verziója ezeknek a felvételeknek is fenomenális. Nem is csoda, mert a DSD, vagy inkább a PDM-et (Pulse Density Modulation) a Sony eredetileg az analóg felvételek digitális archiválására fejlesztette ki. Az iparági szabvány erre a DSD256, ugyanis az az egyöntetű vélemény hogy a DSD256 áll legközelebb az eredeti masterszalag minőségéhez. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy egy megfelelő rendszeren lehallgatva, nincs ember a világon aki A-B tesztben meg tudná különböztetni a kettőt. Azért ez egész jó, nem igaz? Szóval a legjobb analóg forrás jelenleg a DSD256... :) Ha egy purista szemszögéből nézzűk, az eredeti felvételt kompresszálni és hangszínszabályozni kell, ahhoz hogy a lemezre vágják. Tehát nem lesz tökéletes. Persze olyan módon nem lesz tökéletes, ahogy az a fülünknek a legkedvesebb. Talán ezt nem szeretik sokan a digitális hangzásban, hogy igazából a tökéletességre törekedik, túl precíz. Szerintem ez egy kicsit mindig a felvétel minőségén múlik. Ha valami jól van rögzítve, akkor az a saját korlátain belül minden formátumon jól fog szólni. Sokmindent fel szoktam venni, pl. kompaktkazettára is és néha leesik az állam, hogy az is milyen jól tud szólni adott körülmények között, pedig az eredetileg diktafonnak készült ugye. Ha nem készülnek új analóg felvételek, akkor sajnos előbb-utóbb bele kell törödnünk abba, hogy a digitálisat hallgatjuk a bakeliten is. Pl. a Beatles Abbey Road című lemezének legutóbbi remasterjét (ami szenzációs lett szerintem) is úgy kezdték, hogy restaurálták a málladozó masterszalagokat hozzá. Ez is mutatja, hogy még pár évtized és nem marad belőlük semmi. Max a DSD256 ami ahogy mondtam a leganalógabb digitális formátum (ha lehet ilyen képzavarral élni).

@@RTH Vegyük azt az esetet, hogy analóg mesterszalagról készített digitális verzió. Van értelme annak, amit a DSD256-ra mondasz. Viszonylag nagy belső felbontás, és ha a felvevő- és lejátszókészülékek jól teszik a dolgukat, akkor sokmindenben megközelíti annak az analóg mesterszalagnak a felbontását. Én azt mondom, hogy megközelíti. Tehát nem mondom, amit te, hogy "Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy egy megfelelő rendszeren lehallgatva, nincs ember a világon aki A-B tesztben meg tudná különböztetni a kettőt." Erről egy hifi topikban jókat tudnánk vitatkozgatni - mert hát persze, sok ember könnyedén meg tudja különböztetni. Nem kell eleve DSD-t emlegetni, mert amit a PDM-es DSD256 tud hangminőségben, azt esetleg a PCM 384kHz is tudja hangminőségben - bár általában más a hangkarakter, a DSD valóban eleve hajlamosabb analógosszerűbb hangkarakterre, lásd (sántító) hasonlatként a CD-játszóknál a multibites és a "bitsream" 1-bites DAC-okat. Ezen is jól el lehet vitatkozni, mindenesetre közel sem egyértelmű, hogy a PDM eleve jobb lenne, mint a PCM. Az is igaz, hogy mire az analóg mesterszalagból analóg hanglemez lesz, hát, jó sok hangminőségrontó tényezőn átmegy, és még akkor ugye ott vannak a lejátszás hangminőségrontó tényezői. Persze, nyilván az is igaz, hogy amit az analóg hanglemez hangjában szeretünk, az részben torzítás. De csak kis részben! A szeretés kulcsa szerintem továbbra is az, hogy végig analóg volt! És itt térek vissza arra, hogy de bizony, az a DSD256 is "jelentősen" megkülönböztethető az analóg eredetijétől - no jó, a "jelentősen" az idézőjelben van. Nekem volt néhányszor alkalmam összehasonlítani friss analóg és digitális felvételt stúdióban úgy, hogy minden ugyanaz, azaz, ugyanaz a zenei esemény egyidőben felvéve ugyanazzal a felvételi lánccal, a végén kettéosztva az analóg és a digitális stúdiómagnóra. Ilyesmikre bő tíz éve volt alkalmam, azóta nem volt, és persze, azóta elvileg fejlődött a digitális felvételi technika, de máig sok minden megmaradt abból az eleve egetverő különbségből, ami a frissen felvett analóg és digitális (DSD64 felbontású) hang között volt. Az analógról természetszerű zenei élet volt hallható, a digitálisról meg digitálisz mint fülbántalom - sarkítok persze, de nem nagyon. A példám ugyan nem korrekt a DSD256-os példádra, de majdnem korrekt, hiszen a CD-technológia és a DSD64 között sokkal nagyobb minőségi és karakteri ugrás van, mint a DSD64 és a DSD256 között. A DSD64 és a DSD256 ugyanaz a zenei világ, ellenben a CD(-PCM) és a DSD64 között nagyon nagy eleve különbség van, mégis, már a stúdióban áthághatatlan vízválasztó volt az, hogy analóg magnóra vagy DSD64 magnóra volt felvéve az adott zenei történés. A különbség az analóg és a digitális hangkarakter különbsége volt. Hasonlat: hangszer versus szintetizátor - egy kicsit megint sarkítok.

Nagyon nehéz ezen konstruktív módon vitatkozni, mert eleve nehezen összehasonlítható a PDM a PCM-el. Más megközelítés a kettő. A CD-nél azt azért láttuk, hogy az ellenálláslétrás multibit ha meg van becsületesen csinálva a porba aláz bármi mást (egy bizonyos összeghatárig). Lásd az ikonikus Philips TDA 1541-es DAC chipjét. Az eléggé kimaxolta, amit a CD-vel hangminőségben ki lehet tekerni. Nyilván meg lehet oldani ezt a minőséget 1-bit-es delta/sigmával is, csak hát az vagy nem lesz az igazi, vagy baromi sokba kerül (külön transzport és DAC pl.). A DSD64 és DSD256 között 4x-es az ugrás, a DSD64 kb. a 24bit 96kHz-vel egyenértékű, bár nem lehet igazán összehasonlítani. Tudod az almát a körtével. Szóval ha csak DSD64 és az eredeti analóg forrás között végeztetek A-B tesztet, akkor nem biztos, hogy pontos a következtetésed. Vissza kellene menned és megcsinálni DSD256-al is, kíváncsi lennék az eredményre. Azért a legvájtfülübb embernek is megvannak a maga korlátai és ha értelmetlenül nagy frekvencián mintavételezünk (itt ugye megahertzekről beszélünk), akkor én nem hiszem, hogy lehetetlen becsapni az emberi fület. Ajánlom a figyelmedbe a következő videót (sajnos angolul van): kzfaq.info/get/bejne/q9KDf8WCubOxj6s.html Itt egy másik a DSD-ről... kzfaq.info/get/bejne/d9mafLZqp7Gtlo0.html A probléma egyébként adott... Vekenghetünk itt az analóg technika felsőbbrendűségén, csak hát senki nem akarja kicsengetni a pénzt érte, ami meg analóg módon van rögzítve az el fog porladni, szóval kell neki egy digitális konténer amiben fennmaradhat. Inkább találjanak ki olyan digitális rögzítést, amivel átverik a fülünket, mert hosszú távon ez lesz fentartható... Ezidáig a DSD és a DXD az ami megközelíti ezt a kritériumot. Tökéletes valószínűleg sohasem lesz, de sajnos előbb-utóbb meg kell szoknunk, hogy vége van a régi szép időknek... Ezzel persze nem azt mondom, hogy a PCM rossz, csak azt, hogy a PDM-et tudatosan az analóg felvételek archiválására tervezték, ez lebegett a Sony mérnökeinek a szemei előtt. Hogy mennyire érték el a célt, az persze még hosszú vita tárgya lehet...

@@RTH "A CD-nél azt azért láttuk, hogy az ellenálláslétrás multibit ha meg van becsületesen csinálva a porba aláz bármi mást (egy bizonyos összeghatárig)." Ezzel (is) veszettül egyetértek, bár magam ellen beszélek, mert az 1-bit jellemző hangkarakterét egyébként elvileg jobban kedvelem. "Vekenghetünk itt az analóg technika felsőbbrendűségén, csak hát senki nem akarja kicsengetni a pénzt érte, ami meg analóg módon van rögzítve az el fog porladni, szóval kell neki egy digitális konténer amiben fennmaradhat. Inkább találjanak ki olyan digitális rögzítést, amivel átverik a fülünket, mert hosszú távon ez lesz fenntartható..." Ezzel nyilván előbb-utóbb kénytelen leszek egyetérteni, de nagyon a fogamat szíva, egyik szemem sír, a másik ZOKOG alapon. Én 1980-ban is az analóg hangtechnika bajainak analóg kiküszöböléseit vártam volna. Nyilván erről már lemaradtam. (Talán majd a kvantumbitek, száz év múlva...)

Azért ahol törekszenek a jó hangú bakelit gyártására, ott újra visszatérnek az AAA technológiához. Erre itthon is van példa, bőven 20e alatt van egy új lemez ára! "Égerházi Attila új analóg mesterszalagokat készített a 2015-ös keverés felhasználásával az Abbey Road Studios számára, ahol a kiadó a félsebességes lemezvágást megrendelte. Az album 20 év után visszatért az Abbey Roadra. Az Emtec SM468 mesterszalagokat egy Ampex ATR-102 stúdiómagnóról játszották be a SADIE munkaállomásra, 24bit/96kHz nagyfelbontású audió formátumban. A félsebességes vágást Miles Showell mastering egineer végezte egy egyedileg épített Neumann VMS 80 lemezvágó berendezéssel. A lemez forgási sebessége 45 RPM, ami a hanglemezen elérhető legtökéletesebb hangminőséget biztosítja, különösen félsebességes vágás esetén." gr1993records.com/index.php/product/djabe-witchi-tai-to-2lp-20-eves-jubileumi-kiadas-2lp/

bakelit.

Én úgy tudom a nácik vették meg a magyar lemez nyomó gépeinket, amik jó gépek voltak.