Kedves Antonia, ismét csak azt tudom mondani, nagyon jól be tudod mutatni ezeket a dinamikákat, a mögöttes vonulatokat - most is voltak, amikre én nem is gondoltam volna. Van még egy aspektus, amit én megemlítenék: ez pedig a vallás. Hangsúlyozom, csak az én életemre vonatkozóan írom, nem általánosságban. A mi családunkban olyan vallási élet folyt, ami igen támogatta a people pleasing-et. Főleg gyerekként a felnőttek, tekintélyszemélyek irányába, de kb mindenki más felé is. Nagyon erős fókusz volt azon, hogyan viselkedem másokkal. Kedvesnek lenni, "rendesnek" lenni, odafigyelni másokra, adni és szolgálni, még a saját hátrányomra is... figyeljem mások szükségleteit (szomjazóknak inni adni, ...), szeressem a másikat, mintha csak én magam lennék ő (hozott már jó néhány visszás helyzetet az életemben). ne botránkoztassak meg másokat - (elképesztő változatos és ártatlan dolgokon tudtak az emberek megbotránkozni, már pusztán ízlés okán is, még tenni sem kell érte). Magamért tenni bűn volt. Mondták, nem azért vallásos az ember, hogy jól érezze magát, hanem Istenért. Ha bekapcsoltak az életvédő minták (ahogy nevezte őket Antonia), azt testi engedetlenségnek vették, ez most lett világos. És hatalmas feszültség lett az egészből, hiszen barátnő, főnök, szomszéd kedvére tenni, azt is nehezen lehet megállni - na de mikor azt mondják, Isten kedvére nem tettem, és nem mulandó dolgokat kockáztatok azzal, hanem az Öröklét minőségét, halálom utáni sorsomat... amellett, hogy tekintélyszemélyek instant megbélyegeznek, megvetnek, megfosztanak, kiközösítenek... (és nem szektáról beszélek). Szóval na. És ott a dilemma: látom, merre kéne menni, belátás, megérzés szerint, de berögzült, hogy vagy azt választom, amiben most az "életet" érzem és elmúlik úgyis, vagy "Istent" és az öröklét jutalmát (amiben még egy pap sem lehet biztos, hogy megkapja - magas rangú elöljáró tanította - , hát akkor én még kevésbé). Nem kis feladat ilyen programozással megküzdeni, még ha tudom is, hogy a Teremtő biztosan nem ilyen... csak hát most melyik Istenképnek van nagyobb hitele: amit én feltételezek a magam x évével és tanulatlanságával, vagy ami több ezer éve létezik, hittudósok gondos őrzésével és közvetítésével. Nem tudom, fel lehet-e oldani ekkora ellentmondást valaha is. Azért írtam le mindezt, hogy rávilágítsak, mekkora ösztönző ereje van a vallásnak abban, hogy saját érzéseinkkel szembemenve mégis mások kedvére akarjunk tenni - végső soron Istenére. De vajon mit akar valójában Isten?

❤

Sziasztok, egyet értek Antóniával. Én ahol dolgozók egy gép meg gyult és az egyik kollégám meg én le ojtotuk a tüzet. Nálunk az a szokás hogy meg szokták köszöni. Viszont az igazgató úr nem jött nálunk hogy köszönje meg mert el felejtete és mikor találkoztam vele, el közöltem neki hogy nem tetszett ez a dolog hogy nem jött hogy meg köszönje nekünk. Azt felelte hogy igazam van, kelet volna hogy jöjjön hogy köszönje meg, és meg köszönte nekem hogy fel hoztam a figyelmét, nem történt sohasem semmi dolog velem mikor el mondtam a határaimat és mikor nem értek egyet a fönökömel meg a cég igazgatójával, nem voltam sohasem el utasítva, volt akkor abban a pillanatban reakciojuk mert minden határ kelt ki valami reakciót abban a pillanatban viszont ezzen kívül semmi más mint például elutasítás. Ez az én tapasztalatom. Köszönöm szépen Antónia a rengeteg munkádra amit már évek óta teszedd, mert én majdnem három éve követelek téged és engem segített sokat.

A nemet mondással, és a határozottsággal, az önmagam melletti kiállással nincs gondom, sosem volt. A gondom viszont az, hogy amint ezeket megteszem, retorziók érnek. Érzelmi bántalmazás formájában.