Zord felhők gyülekeztek a horizonton, amikor a kisfiú, aki már nem is volt olyan kicsi, megtudta: az élet, amit ismert, hamarosan megváltozik, visszavonhatatlanul. Annyira váratlanul érkezett a hír, mint egy villámcsapás nyári égbolton, s ő képtelen volt elbújni előle. Az édesanyja, aki mindig is a szikla volt a tenger viharában, most hirtelen törékeny és halandó lett, olyan, mint egy papírhajó az óceán közepén.
A napok, hetek, hónapok teltével a fiú a zene menedékében talált vigaszt. Az a zene, amit gyermekkorában anyja énekelt neki lefekvéskor, most az éjszakák során visszhangzott a fejében, mint egy gyógyító mantra. A dallamok, akkordok és ritmusok egyesültek össze az érzései tükrében, és egy új dal született.
A dal, amelyet felnőtt fejjel írt meg, nem csak az elvesztésről és a fájdalomról szólt, hanem a szeretetről, a reményről és az erőről is. Megmutatta, hogyan lehet a legsötétebb órákban is fényt találni, és hogyan őrizzük meg az emlékeket, ami örökké velünk marad.
Ez a dal lett az ő módja, hogy búcsút intsen, és köszönetet mondjon mindazért, amit kapott. Egy híd a múlt és a jövő között, egy emlékeztető arra, hogy bár az élet törékeny és a veszteség elkerülhetetlen, a szeret örök és legyőzhetetlen.
Mikor először adta elő a dalt, a teremben mindenki csendben volt, érezhették a dal minden rezdülését, minden érzelmét. Ez a pillanat nem csak gyógyulást hozott a fiúnak, de mindenkinek, aki valaha elveszített valakit, akit mélységesen szeretett. Az édesanya öröksége, a szeret és bátorság, így él tovább, daltól dallamig, szívől szívig.