Nem láttam az eredetileg feltett témát, csak Neked írom: Igen, az pontosan úgy van, ahogy leírtad. Mert a Te betegséged (ha együtt is éreznek) azzal szembesíti önmagukat, hogy nemsoká, akár már holnap ők is ilyen betegek lehetnek/lesznek. Nem tudom, mi betegséged van. De ők úgy gondolják, Neked igenis illett volna minimum 1-2 hónap alatt meggyógyulni! Ha nem tetted, “utálnak”, mert csak az jut eszükbe Rólad, hogy tán már holnap ők is betegek lesznek. Márpedig egy ember sem hiszi el, ő valaha is komolyan beteg lesz. Attól még szeretnek Téged, mint bárki/családtag, barát. Csak maga a betegség taszítja őket. Erre a legjobb megoldás: Nyafogás, panasz, sírás(főleg!) NINCS! De minek is? A betegséged a Tied. Vagy legyőzöd, vagy nem. Hagyni kell őket békén. Úgy kell tenni, mint aki “tuti”! Szenvedni és meghalni is Neked kell. Más nem fogja átvenni. Viszont mindenki más is, sajnos, beteg lesz és meg fog halni. Buta ember retteg tőle. Azért menekülnek, mert látják, velük mi lesz. Én még nem hallottam olyan emberről, aki az életet túlélte volna! Ezt biztos valaki mondta, magamtól ilyen okosat nem tudok mondani. Próbáld meg túlélni, ha túlélhető betegséged van. Ha nem, akkor írj nekem! Nemcsak elolvasom, de bele is tudok érezni. Hangsúlyozva: ez NEM reklám! Hétköznapi ember válasza volt. Cili

Én, akinek van olyan barátja akinél felmerül hogy pszichés eredetű a betegsége, egyáltalán nem voltam úgy vele hogy attól félek hogy nekem is hasonló problémám lesz. Nem akarok túlzottan magamból kiindulni de meg merem kockáztatni hogy a legtöbb embernél nem a betegségtől való félelem indokolja a hárítást, inkább az hogy a másik személy valóban meg van győződve attól hogy a probléma nem valós. Kezdjük ott, hogy egy betegség pszichés eredetét sokszor az orvosok sem tudják megbízhatóan bizonyítani, pláne nem egy laikus ember. Másrészt attól, hogy egy betegség pszichés eredetű, nem azt jelenti hogy nem is létezik, vagy a megoldása pofonegyszerűen elintézhető egy-egy sablon jótanáccsal, sokszor bizony szakember segítségét igényli a megoldás. Én szimplán ezt a türelem hiányára tudnám a legjobban visszavezetni, aminek sok forrása lehet. Sok ember fejében eleve a pszichológia és pszichiátria a "bolondokkal foglalkozó tudományként" szerepel, magukat a szakembereket, pszichoterapeutákat is sokszor bogarasnak tartják akik sokszor éppoly "őrültek" mint a betegeik. A pszichés problémát, betegséget sokat gyengeségnek tartják, szégyenletes dolognak, vagy éppen nem is tartják betegségnek. A depressziót következetesen összemossák az aktuális élethelyzetből fakadó deprimált hangulattal. ("Szakítottam a pasimmal, két hétig tiszta depressziós voltam.") Nem értik a különbséget. Tehát én ezt a helytelen hozzáállást inkább tájékoztatlanságnak és türelmetlenségnek tudnám be, mint az empátia teljes hiányának vagy betegségtől való félelemnek. És akár szomatikus (testi) akár pszichés eredetű egy betegség, mindkettő megérdemli azt hogy komolyan vegyék, és ne legyen elbagatellizálva. Ha valakinek valóban szakember segítségére van szüksége, azt lehet tanácsolni megértően, aggódva és empatikusan is, a felszólítás és a lekezelő-lepattintó stílus helyett.

Jó példa...szerintem a valódi törődés hiányzik sok kapcsolatból. És ez honnan máshonnan ered, minthogy az adott "hanyagoló"ember sajátmagával sem törődik, tud/tudna törődni folyamatosan. Meg lehet közelíteni ezt a problémát a felgyorsultt világunkon , elhagyatottságon (sérelmeken) keresztül, de a lényeg, hogy ez nem vezet sehova. És tényleg az is nagyon érdekes, hogy gyerekek iránt ez a "kihozom magamból (miatta) a maximumot még mennyivel erősebben jelen van . Pl a saját szüleim is úgy tudnak velünk törődni, ha a gyereket látják bennünk-habár 30felett vagyunk már 3an a4ből ,de tény még nincs saját családunk.. :D. Ezzel ők is azt tükrözik, saját magukkal, a felnőttekkel" nem is kell már úgy, annyit törődni.. ez most komoly felismerés ,sosem jutott még eszembe!! Illetve főleg gyerekekkel foglalkozom, munka cimszó alatt, ott is látni az említett dolgot.. Gyakorolni kell, es azokat a kapcsolatokat komolyan venni, ahol a saját mércéd szerint éled meg, h igenis törődnek veled. :) Köszi Kitti!

A negatív gondolatok öngerjesztöek. Egy ember csak magát bánthatja. Aki sztorikban él, sztorik által bukik el újra és újra. Ön dolga, ön élete, az ön választása, hogy hogyan éli.

ismerős :D így legalább elnyerhettem a Fekete bárány címkét :D :D

Ez olyan mint a -fázom ,de ne fázz...😃 kössz...

Ez tényleg ilyen egyszerű. Hát ki más tudna ezen változtatni, ha nem saját maga? A világ bent van, nem kint.

@@bgigi1239 jaja...nincs is hideg :D :D :D istenem

Vagy ideges vagy? nyugodj meg! :D

A legidegesítőbb mondat a világon. Nincs is hideg!🙄

Én azért ezt már kicsit túlzásnak tartom. Tegye fel a kezét az aki soha életében nem használta még akár reflexből a "ne sírj" mondatot amikor valakit teljes szívéből, őszintén szeretett volna megvigasztalni. Persze, vannak ezek a helyes kommunikációs technikák "ne sírj" helyett "itt vagyok, mondd el nyugodtan ami bánt", "ne aggódj" helyett "megértem hogy félsz, de rám mindig számíthatsz" stb. stb. és aláírom hogy ezeket illene tanítani és minél több embernek ismerni. De azért ezek az automatizmusok valahogy benne vannak az emberben, és azt gondolom hogy nem feltétlenül van negatív szándék mögötte. Pl. egy érzelmek kifejezésében általában kevésbé jeleskedő férfi nem feltétlenül azt akarja mondani a síró barátnőjének ezzel hogy "ne terhelj a szomorúságoddal" - még ha ez így is fordítható - csak lehet nem éppen a szavak és motivációs beszédek legnagyobb bajnoka. Attól még simán aggódhat a párja miatt és lehet számára figyelmes két nagy fül és két széles váll amin kisírhatja magát. Nekem ezek a "kiragadott egy-egy kimondott mondat alapján megmondom mi a szándékod és hogyan értetted amit mondtál" jellegű dolgok kb. olyanok mint amikor a testbeszédet elemekre bontva elemezzük. Karba tette a kezét: akkor tuti magába zárkózik, kényelmetlenül érzi magát a társaságomban... Vagy csak lehet hogy fázik? 😃

Szia. Én mind a fogadó mind pedig az adó oldalon azt érzem, hogy ez egyfajta illedelmességi kör, ezért mint adó, igyekszem nem mondani. Mert lehet akkor nem tudok vele együttérezni. 100%ig semmiképp sem, csak felhozhatok a múltamból hasonló helyzetet és átérezhetem, nekem akkor milyen volt. Viszont a múltbéli dolog az lehet nem olyan friss, mint az illető aktuális legnagyobb problémája. Nekem ilyenkor többet jelent az, a z őszinteség (persze azért tapintatosan), pl. hogy én még sosem kerültem ilyen helyzetbe és nem tudom, hogy hogy éreznék, vagy hogy én sem tudnám, mit tennék. Esetleg, hogy elmondom neki, hogy szívesen meghallgatom, de pont az előzőek miatt tanácsot nem tudok adni. Mert azt másnak mindig könnyebb adni :) Úgy gondolom, ezzel legalább nem érem el a másiknál azt, hogy azt érezze, körülötte mindenki tudja a tutit, csak ő nem.

Nagyon jó kérdés, remélem, erre is válaszol majd Kitti ;)

Akkor az van hogy gondolkodj el azon hogy mennyi energiát áldozol másokra és mennyit kapsz vissza tőlük. Komolyan. Maximálisan átérzem amit írsz, csak sajnos erről kevés szó esik, mert alap elvárás hogy egy igaz barát MINDIG meghallgat és MINDIG ott van melletted, hajnal 3-kor is kiugrik az ágyból és akár pizsamában átvillamosozik a város másik végére hogy a barátnője századszor is elmesélhesse ugyanazt az SOS szakítós történetet amiből azóta se tért magához. Nem vagy rossz barát ha udvariasan meghúzod a határaid, főleg akkor ha olyan barátaid várják el tőled az állandó lelki támogatást akik rád jóval kevésbé figyelnek oda. Neked sem lehet mindig minden szuper, nem vagy egy non-stop lelki segély szolgálat, igenis merd azt mondani hogy "ne haragudj most nem alkalmas". Lehet ezt jól kommunikálni hogy ne lerázós legyen, lehet hangsúlyozni hogy érdekel a másik problémája és egy másik (meghatározott) időpontban meg is beszélitek, de most tényleg te sem vagy olyan passzban. Ezt egy barátnak meg kell értenie, ha mégsem, az nem a te hibád.

Én erre építő jelleggel felhívnám a figyelmét. És afelé terelném, amit Kitti is mondott már máskor is, hogy gondolkozzon azon, hogy miért rágódik ezen ennyire

Még akkor is, ha igaz, tehát ha valaminek tényleg nincs jelentősége: az nem segít, ha valaki az arcunkba mondja. Nagy eséllyel tudjuk. De az, hogy mit tudunk, nem változtat azon, hogy mit érzünk. Pl egy hemofóbnak is lehet mondani, hogy "nem kell félni a vérvételtől, nem halsz bele". Az illető tudja azt jól magától is, a fóbiáját meg nem érdekli, mit tud, attól még jön a pánik ezerrel.

Nem tudtak jobbat mondani valószínűleg.. Ismerős a helyzet. Főleg régebben, szerintem sokakban nem volt meg a képesség a "lelkizesre"

@@kornaxon3522 Az meg már egyenesen bunkóság amikor valakin a fóbiája miatt szórakoznak. Arachnofóbiásnak direkt odavinni a lecsapott pókot mutogatni, vagy az ornitofóbnak madáreledelt szórni a lába elé és azon nevetni hogy pánikol az odaérkező madarak láttán. Sajnos tapasztaltam és hallottam ilyenről. Ritka unintelligens dolog. Ehhez képest az "az csak egy kis pók, mit vagy úgy betojva" kijelentést már elengedem a fülem mellett

Akinek nincs ideje ràd, az nem baràt...!

@@xdxdxdxd4575 Vagy mondjuk csak tényleg egy végletekig hajszolt, kimerült ember az adott pillanatban? Ne idealizáljuk túl ennyire a barátságot. Nem attól lesz valaki csak és kizárólag jó barát hogy 24/7-ben non-stop lelki segélyt tud nyújtani az összes rászoruló barátjának. 0 percet aludtam ma ügyeletben, ha ma délelőtt találna meg egy barátom a problémáival, nem biztos hogy lenne energiám órákat lelkizni vele. Más is lehet padlón fizikailag, érzelmileg, mindenhogy. Nem lehet ennyivel elintézni hogy "akinek nincs ideje rád az nem barát". Nyilván nem úgy kell lekommunikálni a másiknak, hogy "nekem erre most nincs időm" de el lehet mondani hogy igen, értem a problémát, és nem hagyom egyedül vele, de később/délután/holnap/hétvégén stb. ha ráér akkor megbeszélitek a gondjait annak sürgősségétől függően.

Szerintem is ez a jobb :)

Le van halkítva a géped ;)

Nekem is halk, pedig feltekertem maximumra.

Szerintem ez nem ennyire fekete és fehér azért. Én férfiként tényleg nem vagyok ez az üres közhelyeket puffogtató "fel a fejjel" és "ne aggódj" típus, de amikor huszadjára foglalkozol a barátaid ugyanazon problémájával, és semmilyen hajlandóságot nem látsz rajtuk, hogy irányítsák a saját életüket, csak panaszkodnak, akkor egy idő után elfogy a türelmed, és bevallom van, hogy előkerülnek ehhez hasonló Joker mondatok. És nem, nem érzem magam ettől kevésbé empatikusnak. Nem egyszer vonódtam be elég mélyen a barátaim, vagy közelebbi ismerőseim személyes problémáiba. Rengeteg energiát fel tud emészteni az, amikor részletesen belemélyedsz, tanácsokat adsz, órákat töltötök azzal, hogy átbeszélitek a gondokat, aztán a végén azt hallod, hogy "hát igen, igazad van", aztán a legkisebb változtatás nélkül mennek tovább a dolgok. Aztán újra és újra megtalálnak a problémákkal, te újra és újra időt és energiát ölsz bele, motivációs beszédeket tartasz, mély lélekelemzéseket folytattok arról hogy honnan erednek ezek a problémák és komplexusok... stb. stb. majd a végén szembesülsz vele, hogy igazából a másik csak egy lelki szemetesládának használ. Elég lelombozó az, hogy mindazon szájtépés után amit lefolytattál, a barátnőd újra és újra megalázza magát azzal, hogy méregdrága ajándékokat vásárol annak a pasinak, aki korábban a szeretőjeként tartotta őt, mert annyi töke nem volt, hogy előtte megszakítsa a nem működő kapcsolatát a nőjével akitől anyagilag függ. Megértem, hogy nem lehet valakit egyik napról a másikra elfelejteni, de azt végignézni, hogy a látszólag értelmes barátod minden tanácsod ellenére még csak meg sem próbál kezdeni valamit a saját életével, de elvárja, hogy te órákon keresztül a nap 24 órájában elérhető legyél számára, hogy kiönthesse neked a lelkét, ahhoz azért kell türelem. Volt, hogy álláskeresésben segítettem egy barátomnak, nézegettem vele együtt a hirdetéseket, és küldözgettem neki át, egy csomó konkrét megoldási lehetőséget felvázoltam, mindeközben folyamatosan biztosítva őt arról, hogy elhiszem, hogy nagyon nehéz ez most főleg a Covid idején (első hullám) de ha kitartó, akkor biztosan lesz majd valamilyen eredmény. Az összes javaslatomat leszólta, és megkaptam, hogy senki nem érzi át ezt, mert senki nincs ebben a helyzetben, mint ő. És nem egy ilyen ember aki elvárja, hogy te az önkéntes pszichoterapeutája legyél, az unott bólogatások közepette hallgatja, ha esetleg elejtesz két szót a te saját problémáidról, és elintézi annyival, hogy: "fu, hát ez elég sz@r." (Hozzáteszem, hogy hölgyekről beszélünk.) Úgyhogy szerintem nem lehet kategorikusan kijelenteni, hogy az ilyen ember nem empatikus. Lehet hogy éppen neki is megvan a baja, kimerült, túlterhelt, vagy már totál kiégett attól, hogy állandóan lelki szemetesládát játszik, de azért valahogy mégis jelezni szeretné a másiknak, hogy érti a problémáját, de most éppen csak ilyen olcsó közhelyekre futja.

Szerintem ebben az esetben arról van szó, hogy többet szeretnél adni a barátodnak, mint amennyire kapacitásod van. Nem húzod meg a határaidat, hogy te milyen mértékben tudsz segítséget adni. Ilyenkor lehet, hogy neki is elvárásai vannak feléd, hogy segíts minél többet, viszont neked is elvárásai vannak felé, hogy ha már erődön túl támogattad, akkor muszáj úgy tennie a dolgokat, ahogy te mondod. Vagy hogy muszáj túl lépnie. Vannak, akik erre még nem állnak készen. És joguk van szomorúnak lenni. Joguk van még nem változtatni, ha ez még túl soknak tűnik. Sokszor úgy tudunk továbblépni dolgokon, ha egy darabig csak örlődünk, vagy "gyászoljuk" a szituációt. Abból is lehet erőt meríteni. Szóval én azt gondolom, hogy ilyen esetben, ha én lennék a barát, akitől segítséget várnak, csak annyit segítenék, amennyi az én "kapacitásomnak" megfelel. És ha ő szomorú nem kell vele sírni. Nem kell ugyanazt érezni, mint ő. Elég, ha meghallgatod, és megérted. De mivel nem a te életedről van szó, így nem a te dolgod helyette dönteni és cselekedni. Mindenkinek maga kell végigjárnia az útját. Bár ez csak személyes vélemény. Lehet kicsit zavaros, de remélem érthető :)

@@anettbarkanyi3775 Valószínű. Jelenleg is tanulom azt, hogy hogyan kell egyensúlyt tartani, hogy legyen is időd és energiád "jó barátnak" lenni, és támogatni a másikat, de azért ne áldozzam fel a teljes lelki épségem és szabadidőm a másikért. Nem könnyű feladat. Főleg hogy lépten-nyomon azt halljuk, hogy "az igaz barát az akit hajnal 4-kor is felhívhatsz a problémáddal, mert akkor is segít" és stb. stb. Már-már túlidealizáljuk a barátságot, ezzel hatalmas elvárásokat ébresztve az emberekben vagy akár magunkban. A lényeg akiért az előző kommentem írtam hogy szerintem nem lehet kategorikusan kijelenteni, hogy valaki nem empatikus, csak az alapján hogy sablonválaszokat ad, mert ez nagyon szituációfüggő. Valóban nem egy jó gyakorlat, de szerintem nem feltétlenül rosszindulat vagy empátiaiány vezérli ezeket az embereket, és lehet hogy eleve alkalmanként fordul csak elő. Másrészt az hogy ez a férfiakra jellemző inkább... Persze... lehet hogy a férfiak nagyátlagban alapvetően nehezebben fejezik ki az érzéseiket, mint a nők, de ez nem azt jelenti hogy a férfiaknak nincsenek érzelmeik, és nem képesek másokkal együttérezni, empatizálni. (Főleg úgy hogy az empátia képessége tanulható.) Ez iszonyat nagy sarkítás és nekem ez jött le a fő kommentből. Nagyon sokszor beszélünk a nők felé vetített túlzott elvárásokról: munkáról és anyaságról, a háztartás vezetéséről, a gondoskodásról, szexuális életről. Az az ember vagyok, aki abszolút támogatja a nők szabadságát, mert igenis egy nőnek joga van eldönteni azt hogy mit kezd a saját életével, testével: dolgozni akar vagy szülni és gyereket nevelni vagy mindkettőt. Mélyebben dekoltált ruhát felvenni anélkül hogy utána fütyüljenek az utcán, vagy k*rvának hívnák amiatt, mert voltak egyéjszakás kalandjai. Ugyanakkor a férfiak szabadságáról jóval kevesebbet beszélünk, pedig a férfiak felé is ugyanúgy megvannak ezek a sokszor irreálisan magas elvárások ugyanúgy a férfitársaik, mint a nők részéről. Ha egy férfi érzelmesebb, kevesebb az önbizalma az sokak számára kapásból femininnek és nem kívánatos tulajdonságnak számít (nem elég macho, nem elég férfias, "te vagy a férfi!") ha viszont hozza a tipikus férfi sztereotípiákat, akkor megkapja, hogy "a férfiak nem értik a nőket, a férfiak egyszerűek mint a faék, csak legyen sör előttük és foci a tévében, a nők bezzeg rendkívül összetettek, érzelmesek és bonyolultak, a férfiak hidegek, nem empatikusak... stb." Nekem ez a csengése nem tetszett az eredeti kommentnek, lehet emiatt a kelleténél indulatosabban válaszoltam. Természetesen nem várom el a barátaimtól, hogy minden tanácsom fogadják meg, de frusztráló tud lenni amikor hónapokon, éveken keresztül ugyanazt a problémát kell meghallgatnod és már alig tudsz mit hozzáfűzni, csak az unalomig manrázott sablonokat ismételgeted. És aztán még meg is kapod hogy nem vagy empatikus 😀