paypal.me/tradicio?locale.x=h...
Mind a keleti, mind az ősi nyugati doktrínák egyhangúlag kimondják, hogy a szemlélődés magasabb rendű a cselekvésnél, akárcsak a változatlanság a változásnál. A cselekvés, mivel a létezés pusztán átmeneti és pillanatnyi módosítása, saját princípiumát és elégséges okát nem hordozhatja önmagában. Ha nem egy önnön esetleges területén kívüli princípiumtól függ, merő illúzió. És az a princípium, amelytől a cselekvés az általa birtokolható összes realitását, létét és lehetőségét nyeri, csak a szemlélődésben, vagy ha úgy tetszik a tudásban (vidyá) található meg, ugyanis e kettő alapvetően szinonim vagy legalábbis egymást fedő fogalom, mivel lehetetlen elválasztani a tudást a megszerzéséhez szükséges folyamattól. Ugyanígy a szó legáltalánosabb értelmében vett változás értelmetlen és ellentmondásos, vagyis lehetetlen egy olyan princípium nélkül, amelyből származik, és amely lévén a princípiuma nem lehet neki alávetve, vagyis szükségképpen változatlan. Ezért jelentette ki az ókori Nyugaton Arisztotelész, hogy lennie kell egy mindenek „mozdulatlan mozgatójának”. A cselekvés „mozdulatlan mozgatója” a tudás. Nyilvánvaló, hogy a cselekvés teljesen a változás, a „valamivé válás” világához tartozik. És e világ és a szorosan hozzá tartozó korlátok meghaladására egyedül a tudás (vidyá) nyújt lehetőséget. S amikor a tudás mint principiális vagy metafizikai tudás, vagy úgyszólván mint önnön esszenciájában vett tudás eléri a változatlant, önmaga válik a változatlanság birtoklójává, mert lényege szerint minden igazi tudás a saját tárgyával való azonosulásban áll. Pontosan ez az, amiről a modern nyugatiaknak nincs tudomásuk: nem ismernek semmi magasabb rendűt a racionális vagy diszkurzív tudásnál, ami szükségképpen közvetett és tökéletlen, és tulajdonképpen egy reflektív tudásként írható le; ráadásul még ezt az inferióris tudást is egyre inkább csak abban a mértékben becsülik, amennyiben közvetlen gyakorlati célokat képes szolgálni. Minden ezen túlinak elutasításáig merülve a cselekvésben, nem ismerik fel, hogy maga a cselekvés, princípium hiányában, hiábavaló és meddő izgágaság.
A modern kor legfeltűnőbb jellegzetessége: igény az állandó nyugtalanságra, a folytonos változásra, az egyre nagyobb sebességre, versenyt futva az egymást egyre gyorsabban követő eseményekkel. Szétszóródás a sokféleségben, egy olyan sokféleségben, amit nem egyesít többé tudatosan semmilyen fensőbb alapelv. A hétköznapi életben, miként a tudományos elméletekben az analízis eredményez szélsőséges és vég nélküli elaprózódást, és valóságos szétesést az emberi aktivitás minden olyan szintjén, ahol az egyáltalán még végbemehet. Ezek az egyre fokozódó materializálódás természetes és elkerülhetetlen következményei, mivel az anyag lényegében sokféleség és megosztás. Emiatt mindaz, ami az anyagból származik, csak viszályt és különféle konfliktusokat képes szülni a népek és az emberek között. Minél mélyebben merül valaki az anyagba, a megosztás és az ellentét elemei annál jobban megerősödnek és annál nagyobb teret nyernek. Ezzel szemben az ember minél inkább felemelkedik a tiszta spiritualitáshoz, annál inkább részesül azon egységből, ami kizárólag az egyetemes princípiumok tudatosítása révén valósítható meg teljesen.