Ez a 2 óra minden volt, csak nem szenvedés! Bíró Lajossal az eddigi legjobb interjú készült. Pacsi a szerkesztőnek!

Nagyon magával ragadó volt!Aki azt írja nagyképű, nem lát mögé az embernek!Hatalmas fazon egyedi figura!Élmény, lüktet, érez vele együtt a hallgató-néző.

Zseniális interjú, Lajostól mindenkinek el kell tanulnia ezt az életigenlést, őszinte egyenességet, biztos h idővel még újra vissza fogom nézni. Viktornak nagyon jól áll ez a formátum, bár a “régi” laikus epizódoknak is nagy rajongója voltam. Csak így tovább!

Teljesen igaza van A 4 ☆☆☆☆ szállodákig bezárólag a reggeli és minden más is ezzel együtt ehetetlen ...

Évek óta nem találtam ilyen minőségű videót a magyar youtuben. Köszönöm

A hedonizmusnak van két zavarba ejtő tulajdonsága: 1. mindig gyakorolni kell, mert ha egy napot is kihagy az ember, egyből hiteltelenné válik (aki vizet iszik, de bort prédikál, az ép olyan hiteltelen, mint az ellentéte), 2. sekélyessé tesz. Bíró Lajosnak az első úgy sikerült, hogy mindig volt elég pénze. Hogy ezt hogy érte el, kemény munkával-e, mint ő mondja: annak eldöntését a nézőre/hallgatóra bíznám. Ám az biztos, hogy a sok hedonizmus eleve kizárja a sok munkát - a hedonizmus a tudatalattit tömi ész nélkül, míg a munka a felettes ént bástyázza körül. A második ezek után már nem volt nehéz. Az, hogy a sekélyességéből mégis valami életművészetet tudott előbányászni, már egyéni találmány. Kétségkívül szórakoztató a pasas, és nemcsak azért, mert, ha egy ivós játékot játszanánk azzal, hogy annyiszor kell beverni egy korty felest, ahányszor azt mondja: "kérlekszéppen", fél órán belül alkoholmérgezéssel vinnének el a mentők. Kétségkívül van benne spiritusz, van stílusa: "trú a csávó", ahogy mondani szokták. Bort iszik - bort prédikál: tiszta sor. Persze azt azért meghallgatnám, mit mondanak ugyanerről a stílusról a beosztottjai. Sok mindent kitermeltek ők neki, én úgy érzem. Másrészről ő az, akiről el tudom képzelni, amit Kassai Lajos lovasíjász mesélt: hogy tíz órakor azzal állít be az istállóba, hogy "hol a lovam!", miközben azok, akikben igazi alázat dolgozik, hat óra óta foglalkoztak a lovakkal, takarították a helyüket és az állatokat. Az, hogy Bíró Lajos egy nagyképű s*ggfej, egyszerűen nem lehet kérdéses. De ez nem jelenti azt, hogy a beszélgetés nem volt érdekes: sokszor rendesen triggerelte az ingerküszöbömet, de érdemes volt végighallgatni. Ha csak azt hallgatnánk - azt csinálnánk, amit szeretünk, hamar ellustulnánk. Bíró Lajos ennek a renyheségnek minden jelét magán viseli. Már nem is tudná élvezni az egyszerű örömöket, hiszen beállt a hedónia potmétere egy elég magas értékre és be is ragadt, elég csunyán. Az mindenesetre becsülendő, hogy ezt nagyjából látja is magán. Nincs az a büdös élet, hogy a könyvét megvegyem, ennyi most pont elég volt belőle. Ugyanakkor ezt meg kellett tapasztalnom, különben szegényebb lettem volna egy élménnyel. És a magamfajta az élményekből él, azokból pedig egy csomó egy fillérbe sem kerül... Köszi, Laikus! Üdv: Egy vérbeli epikureista

A Pocak! Hedonizmusnak is van egy egészséges határa.🧐

Lajostól mindig a hátamon feláll a szőr, pedig nincs is rajta. A nagyképűség élő illusztrációja. El lehet menni bárhova nyaralni - vagy akármit csinálni - úgy is, hogy nem így beszél róla az ember. Sosem volt szimpatikus, és nem is lesz az.

😂

Irritáló a személyisége. Sok sikert kívánok annak, aki végig akarja szenvedni ezt a két órát. Köszi, de ezt a műsort én most kihagyom... 🤮

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: HAJNALI RÉSZEGSÉG Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád. Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam a munkát. Le is feküdtem. Ám a gép az agyban zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban, csak forgolódtam dühösen az ágyon, nem jött az álom. Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal, százig olvasva s mérges altatókkal. Az, amit írtam, lázasan meredt rám. Izgatta szívem negyven cigarettám. Meg más egyéb is. A fekete. Minden. Hát fölkelek, nem bánom az egészet, sétálgatok szobámba le- föl, ingben, köröttem a családi fészek, a szájakon lágy, álombeli mézek s amint botorkálok itt, mint részeg, az ablakon kinézek. Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam? Te ismered a házam, s ha emlékezni tudsz a a hálószobámra, azt is tudhatod, milyen szegényes, elhagyott ilyenkor innen a Logodi-utca, ahol lakom. Tárt otthonokba látsz az ablakon. Az emberek feldöntve és vakon vízszintesen feküsznek, s megforduló szemük kancsítva néz szét ködébe csalfán csillogó eszüknek, mert a mindennapos agy-vérszegénység borult reájuk. Mellettük a cipőjük, a ruhájuk s ők egy szobába zárva, mint dobozba, melyet ébren szépítnek álmodozva, de - mondhatom - ha így reá meredhetsz, minden lakás olyan, akár a ketrec. Egy keltőóra átketyeg a csöndből, sántítva baktat, nyomba felcsörömpöl és az alvóra szól a harsány riasztó: «ébredj a valóra». A ház is alszik, holtan és bután, mint majd száz év után, ha összeomlik, gyom virít alóla s nem sejti senki róla, hogy otthonunk volt-e, vagy állat óla. De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég, valami tiszta, fényes nagyszerűség, reszketve és szilárdul, mint a hűség. Az égbolt, egészen úgy, mint hajdanába rég volt, mint az anyám paplanja, az a kék folt, mint a vízfesték, mely írkámra szétfolyt, s a csillagok lélekző lelke csöndesen ragyog a langyos őszi éjjelbe, mely a hideget előzi, kimondhatatlan messze s odaát, ők, akik nézték Hannibál hadát s most néznek engem, aki ide estem és állok egy ablakba, Budapesten. Én nem tudom, mi történt vélem ekkor, de úgy rémlett, egy szárny suhan felettem s felém hajol az, amit eltemettem rég, a gyerekkor. Olyan sokáig bámultam az égbolt gazdag csodáit, hogy már pirkadt is keleten s a szélben a csillagok szikrázva, észrevétlen meg-meglibegtek és távolba roppant tűzcsóva lobbant, egy mennyei kastély kapuja tárult, körötte láng gyult, valami rebbent, oszolni kezdett a vendégsereg fent. A hajnali homály mély árnyékai közé lengett a báléj, künn az előcsarnok fényárban úszott, a házigazda a lépcsőn bucsúzott, előkelő úr, az ég óriása, a bálterem hatalmas glóriása s mozgás riadt, csilingelés, csodás, halk női suttogás, mint amikor már vége van a bálnak s a kapusok kocsikért kiabálnak. Egy csipkefátyol látszott, amint a távol, homályból, gyémántosan aláfoly egy messze kéklő, pazar belépő, melyet magára ölt egy drága, szép nő és rajt egy ékkő behintve fénnyel ezt a néma békét. A halovány ég túlvilági kékét, vagy tán egy angyal, aki szűzi, szép mozdulattal csillogó fejékét hajába tűzi és az álomnál csendesebben egy arra ringó, könnyűcske hintó mélyébe lebben s tovább robog kacér mosollyal ebben. Aztán amíg vad paripái futnak, a farsangosan-lángoló Tejútnak, arany konfetti-záporába sok száz bazár között, patkójuk fölsziporkáz. Szájtátva álltam s a boldogságtól föl-fölkiabáltam, az égbe bál van, minden este bál van és fölvilágolt mély értelme ennek a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek tündérei hajnalba hazamennek fényes körútjain a végtelennek. Virradtig maradtam így és csak bámultam addig. Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél ezen a földön, mily silány regéket, miféle ringyók rabságába estél, mily kézirat volt fontosabb tenéked, hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél és annyi rest éj s csak most tünik szemedbe ez az estély? Ötven, jaj ötven éve - lelkem visszadöbben - halottjaim is itt-ott, egyre többen - jaj, ötven éve tündököl fölöttem ez a sok élő, fényes, égi szomszéd, ki látja, hogy a könnyem morzsolom szét. Szóval bevallom néked, megtörötten földig borultam s mindezt megköszöntem. Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem s azt is tudom, hogy el kell mennem innen. De pattanó szívem feszítve húrnak, dalolni kezdtem ekkor azúrnak, annak, kiről nem tudja senki, hol van, annak, kit nem lelek se most, se holtan. Bizony, ma már, hogy izmaim lazulnak, úgy érzem én, barátom, hogy a porban, hol lelkek és göröngyök közt botoltam, mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak vendége voltam.